Miért lesz valaki alkoholista?

Kép forrása: Unsplash

Az alkoholizmus, vagy alkoholhasználati zavar tulajdonképpen egy csapdahelyzet, amelybe az ember belesodródik, és rossz esetben ott is marad. Ez nem azt jelenti, hogy nincs felelőssége a dologban — de súlyos teher, egy probléma megoldásának zsákutcába jutó kísérlete. De mégis mik az alkoholizmus lelki okai, mi áll a háttérben?

Az alkoholizmus az elején inkább viszonyulás (az alkoholhoz és az élet nehézségeinek megoldásához), később már egy nagyon káros szokás. És a szokásokat lassan lehet csak megváltoztatni, fokozatosan, és egy másik szokással helyettesítve. Amíg tehát nincs meg a cél, hogy mit igen (függőség nélküli életet), addig a mit nem (az alkoholt) nem fog működni.

Ki az alkoholista?

Amikor alkoholistákról beszélünk, ne csak a borvirágos orrú, egész nap a kocsmában ülő emberre gondoljunk. Köztünk is járkálnak, és biztosak lehetünk benne, hogy az ismerősi körben, sőt, talán a tágabb családban mi is ismerünk ilyen embereket. Az mondjuk valószínű, hogy nem definiálják magukat alkoholistának: mindig csak az az alkoholista, aki náluk többet iszik. Ez a mérce azonban becsapós — saját magát senki nem tudja objektíven megítélni. Sokan vannak mindenféle társadalmi rétegből, akik rendesen elvégzik a munkájukat; amikor vezetnek, nem isznak, keményen dolgoznak; levezetésképpen, munka után azonban gyakran kötnek ki egy egy vendéglátóipari helyen, ahol a barátaikkal való lazulás címén rendszeresen túl sokat isznak. Esetleg az otthon magányában gurítanak le két-három doboz sört, vagy egy üveg bort.

Az alkoholizmusban nemcsak az a baj, hogy valaki sokat iszik. Sokkal inkább az, hogy miért használja ezt a tudatmódosító szert, miért akar folyton más állapotba kerülni. Miért nem tud önmagával kapcsolódni? Az ivás során ugyanis önmagunktól eltávolodunk, a saját középpontunkból billent ki a függés.

Miért lesz valaki alkoholista?

A függés, akár alkoholtól, akár nikotintól, akár a képernyőtől, egy dolgot szolgál: ne ott legyek, ahol vagyok. Ne a saját fejemben, ne a saját gondjaim között. A kellemetlen és sokszor fájdalmas szembenézés helyett egyszerűbbnek tűnik a jól bejáratott rutinokat választani: az újabb pohár bort. Vagy sört. Vagy bármit, csak ártson.

Vajon mit akarunk ennyire elkerülni? Mi az, amellyel való szembenézést még mindig inkább vállaljuk, mint azt, hogy letegyünk egy szokást, amelyről nagyon is tudjuk, hogy káros és ártalmas?

A lélek, ha csak nincs rákényszerítve, védi magát. Ezeket nevezzük énvédő mechanizmusoknak. A tagadás is egy ilyen énvédő mechanizmus, amely annak idején, amikor valami nagyon rossz dolog ért bennünket, igenis megvédett minket. A legtöbb függőség mögött feldolgozatlan gyermekkori vagy csecsemőkori traumák állnak. Elhanyagolás. Szeretetlenség. Verbális, fizikai vagy lelki bántalmazás. Ezek mellett nem tud a lelkünk csak úgy elmenni. Tudomásul venni, szembenézni vele és feldolgozni azonban annyira fájdalmas lenne, hogy meg sem próbáljuk, inkább keresünk valamit, amely eltereli a figyelmünket. Csakhogy az alkohollal rossz lóra teszünk.

Hogyan hat az alkohol a testre, az elmére, a lélekre?

Alkoholista az, aki függ az italtól. Aki attól az érzéstől teszi függővé a jóllétét, hogy mennyit ivott, illetve az alkohol dopamin-termelő hatásától. Amint ugyanis a véráramba alkohol kerül, a dopamin-hormon, ami eufóriát és igen kellemes érzéseket okoz, megjelenik. Meg. Egy negyedórára. Az ivás többi része arról szól, hogy ezt az elpárolgó dopamint üldözzük, hogy ismét olyan jól érezzük magunkat, mint az elején.

Ahogy azonban a szervezet elkezdi lebontani az alkohol, a dopamin helyére a kortizol, vagyis a stresszhormon kerül, ami meglehetősen kellemetlen, az előzőekkel ellentétes érzésekkel jár. Ezért – és mivel a józan ész akár már néhány pohár után veheti a kalapját, hogy elmenjen — az tűnik logikus lépésnek, hogy iszunk még egy pohárral. Hátha visszajön a kezdeti jó érzés.

Ha pedig nem tudatosul ez a folyamat, akár az egész életét leélheti valaki azzal a tudattal, hogy ő csak jól akarja érezni magát. Talán nem ilyen életre vágyunk sem a magunk, sem a szeretteink számára.

Hogyan lehet kijönni az ördögi körből?

Megtörni egy gyerekkorban minket ért „átkot”, és annak folyományát, az ördögi kört, amely magába szippant, van olyan teljesítmény, mint egy bejáratott sínen haladó vonatot kézi erővel másik vágányra emelni. Nagyon nagy dolog. Egyedül nem is lehetséges.

Ha szeretnénk a saját kezünkbe venni az életünket, és visszavenni a kormányt a kedvenc italunktól, akkor elsősorban be kell ismerni, hogy gond van. Hogy egyedül nem megy, hogy kicsúszott a kezünkből az irányítás. Mert amíg az arroganciánk azt mondatja velünk, hogy: én irányítok, addig még nem állunk készen a változásra. Sokszor kegyelmi pillanat ez, és a magunk erejéből még ez is a lehetetlennel határos.

Ha ezzel szembe tudtunk nézni, az első nagy lépést megtettük.

Most jöhetnek a támogatók és a segítők: a családtagok, akik tanúi annak, hogy meg akarunk változni, valamint a szakember, aki utat mutat, hogy merre tovább, hogyan változtassuk meg ezt a pusztító szokást valami életadó szokássá.

Amikor szakemberekről van szó, széles választékunk van, kinek-kinek vérmérsékletéhez és egyéniségéhez találhatunk leszokást segítő támogatás. Fordulhatunk a háziorvosunkhoz, vagy a helyi kórház, rendelőintézet toxikológus szakemberéhez.

Találhatunk magunknak támogató csoportot az AA vagy a Minnesota-módszer közösségeiben, amelyek nehéz, de megvalósítható kivezető utat kínálnak.

Vannak – elsősorban angolul tudóknak – online programok, amelyek segíthetnek a leszokásban.

Találhatunk, ha megengedhetjük magunknak, magán-addiktológiai ellátást is, ahol személyre szabott segítséget kaphatunk, képzett szakember támogatásával.

Akármit is választunk, a döntés helyes. Már csak ki kell tartani. Becsüljük meg a támogatóinkat, és erősítsük meg a szívünket.

Ha teszett Önnek a cikk, ossza meg másokkal is!